A magyar honfoglalás előtt

Dák erődítmény maradványa Hunyad megyében

Erdély történelme az írásos forrásokból az i. e. 1. évezredtől követhető nyomon. A korábban itt élő népek története az idők homályába vész. Az indoeurópai (iráni) nyelvű lótartó szkíták, az agatürszök az i. e. 1. évezredben vándoroltak a Kelet-európai-síkságról az Erdélyi-medencébe. Ekkor kezdődött el Erdélyben a vaskor. Az agatürszökről Hérodotosz görög történetíró tudósít, aki szerint a Maros-folyó (Marisz) mentén laktak, „trák szokás szerint éltek”, békés természetű és gazdag nép voltak.

Utánuk következtek a kelták (i. e. 3-2. század), majd a dákok (i. e. 2. századtól i. sz. 106-ig). A dákok a trákok törzsei közé tartoztak. Rokonaik voltak a Duna-torkolat táján élő gétáknak. Kezdetben Erdélyben több kisebb fejedelemség létezett. Ezek egyesítésével jött létre Burebista dák királysága, amely a Kárpátoktól a Fekete-tengerig terjedt.

106-ban, Traianus római császár légiói átkeltek a Dunán, és elpusztították Burebista utódjának, Decebalnak az országát. Eutropius történetíró, azt állította, hogy az új tartományt az egész római világból („ex toto Orbe Romano”) népesítették be újra. A magyar történetírás szerint a dákok fokozatosan eltűntek Erdély és a mai Románia területéről, míg a román történetírás szerint folyamatosan itt laktak (kontinuitás elmélet). Az elkövetkező másfél évszázadon át római provincia volt Dacia Traiana: csupa jövevény isten, latin, görög, szír, kelta, illír nevek maradtak fenn, alig akadt egy-két trák hangzású név.

Dácia volt az utolsó tartomány, amellyel az ókori Róma gyarapodott, s az első, amelyet elvesztett: Aurelianus császár 271-ben a gótok betörései miatt elrendelte a kiürítést: a légiók és a lakosság áttelepült a Duna jobb partjára, Moesiába. A magyar történetírás - lásd Erdély történetét - nem állítja, hogy 271-ben a rómaiak teljesen kiürítették volna Erdély területét.

Ezután különböző népek (vizigótok, taifalok, hunok, gepidák, vandálok) átvonulási- vagy szállásterülete lett Erdély.

A honfoglalástól 1526-ig

Fogaras vára

A magyarok, 895-ös honfoglalásukkor – a kora középkori krónikások és a legutóbbi bodrog-alsóbűi régészeti felfedezések szerint^[5] – a Kárpát-medencében találtak egy magyar nyelvet beszélő népet, talán ők a székelyek, akik ma Erdély keleti részén élnek.^[forrás?] A magyarok fokozatosan megszállták Erdély egyes részeit. Gyula, Szent István nagybátyja már Erdély vezetője volt, így már a Magyar Királyságba olvasztás előtt is magyar fennhatóság alatt volt.

Erdély 1003-ban a Magyar Királyság részévé vált. Az országrészt a király helytartója, az erdélyi vajda irányította. A 13. századtól alakult ki Erdély fő népcsoportjainak történelmi elkülönülése magyarokra, székelyekre, szászokra és románokra. Az utóbbiakat akkor vlachoknak (oláhoknak) nevezték, és a megtelepedésükre vonatkozó első hivatkozások a 13. század elejéről származnak. 1526-ban a törökökkel vívott mohácsi csata után a Magyar Királyság szétesett. Ezután Erdély névleges török fennhatóság alatt, de gyakorlatilag önálló államként létezett.

Erdélyi Fejedelemség [szerkesztés]

Bővebben: Erdélyi Fejedelemség

Bethlen Gábor, a „nagy fejedelem”

Az Erdélyi Fejedelemség a mohácsi csatavesztést követő kettős királyválasztás következményeként jött létre. Megszervezésében nagy szerepet játszott Fráter György pálos rendi szerzetes. Az Oszmán Birodalom által támogatott keleti magyar királyságból alakult ki, amikor II. János lemondott a királyi címről, így ő lett az első erdélyi fejedelem János Zsigmond néven. Ő volt az, aki az 1568-as tordai országgyűlésen a világon elsőként törvényben rögzítette a lelkiismereti és vallásszabadságot a négy hivatalos felekezet (katolikus, lutheránus, református, unitárius) számára. A román ortodox egyházat hivatalosan nem ismerték el, mivel addig a felemelkedő románok a magyar nemességbe olvadtak be, a románság egésze pedig ekkor még nem alakított ki önálló nemzeti mozgalmat, nem fogalmazta meg követeléseit. Az erdélyi magyar fejedelmek többségükben a református (kálvinista) vallás hívei voltak. A reformáció óriási hatást gyakorolt a magyar tudomány és a magyar nyelvű irodalom fejlődésére.

Az Erdélyi Fejedelemség a történelmi Erdély területén kívül a volt Magyar Királyság más területeit is birtokolta. Ezt a széles területsávot nevezték latin szóval Partiumnak (magyarul „Részek”). A János Zsigmond és a Habsburgok között 1570-ben létrejött speyeri szerződés értelmében ide tartozott a teljes Máramaros, Bihar, Zaránd, Közép-Szolnok és Kraszna vármegye, majd később Arad, Temes és Szörény vármegyék területe is a Partium része lett.

Az Erdélyi Fejedelemség fennállása jelentős részében az Oszmán Birodalom vazallusa volt. Uralkodóit az erdélyi országgyűlés választotta, de hatalmi jelvényeit eredetileg a szultántól kapta, évi adó fizetésére volt köteles, valamint kül- és hadügyeiben is a szultánnak volt alávetve. Az Oszmán Birodalomtól való függetlenséget csak a legerősebb fejedelmek alatt sikerült biztosítani.

A román történetírás nagy jelentőséget tulajdonít annak a ténynek, hogy 1599. november 1. és 1601. augusztus 5. között Erdélyt rövid időre meghódította Vitéz Mihály havasalföldi vajda. Azonban Erdély az ő uralma alatt is különálló marad. (Mihály vajdát Basta György osztrák tábornok emberei gyilkolták meg Miriszlónál.)

A 17. század első fele az Erdélyi Fejedelemség virágkora volt. Bethlen Gábor fejedelem gyulafehérvári udvarában a tudományok és művészetek bőkezű támogatásra találtak. Bethlen Gábor a protestáns uralkodók oldalán sikeresen avatkozott be a harmincéves háborúba, aminek következtében az Erdélyi Fejedelemség nagyhatalmi rangra emelkedett Európában. A két nagy erdélyi főúri család, a Báthoriak és a Rákócziak több kiemelkedő erdélyi fejedelmet is adtak.

Vasile Lupu, Moldva uralkodója (1634-1653) hangsúlyozni kívánva az erdélyi románok nagy számát, 1650-ben azt írta a török Portának, hogy Erdély lakosságának egyharmada román. Vasile Lupu a gyulafehérvári ortodox mitropolitával, Erdély meghódításáról szőtt terveket, de végül is nem vágott bele ebbe a kalandba.

Az 1699-ben kötött osztrák-török karlócai béke értelmében Erdélyt visszacsatolták a Habsburg uralom alatt álló Magyarországhoz, de közigazgatásilag különállt az ország többi részétől, mert a Bécs által kinevezett kormányzó irányította.^[6]

A Habsburgok uralta Magyarországon a kiegyezésig [szerkesztés]

Az Erdélyi Nagyfejedelemség címere

1704-ben az erdélyi országgyűlés II. Rákóczi Ferenc személyében ismét fejedelmet választott. A Rákóczi-szabadságharc bukása után állandósult a Habsburg uralom. Erdély megőrizte területi különállását, az erdélyi magyar nemesség jelentős autonómiát élvezett.

1712–1713-ban a Verwaltungsgericht – az osztrák közigazgatási hatóság – által végzett becslés szerint Erdély lakóinak nemzetiségi megoszlása: 47% magyar, 34% román, 19% német (szász és sváb).

A 18. században Erdélyből sok magyar paraszt vándorolt ki az Alföldre, emellett románok érkeztek (főleg 1740–1760 között) a Kárpátokon túlról.

A Habsburg uralom kezdetén a volt Partium teljes területét visszacsatolták a Magyar Királysághoz, 1733-ban azonban III. Károly király Kraszna, Közép-Szolnok és Zaránd vármegyéket ismét Erdély részévé tette.

1764. január 7-én Siskovics osztrák tábornok az erőszakos sorozás ellen tiltakozó székelyek közé lövet. Száznál is többen meghalnak, és az üldöztetés elől több ezren Moldvába, a csángók közé vándorolnak (Madéfalvi veszedelem).

1848. március 15-én a Habsburgok felé intézett pesti 12 pont záró pontja az Erdéllyel való egyesítést követelte (a 12. pont így szólt: „Unio.”). Az éledő román nacionalizmus az Avram Iancu-féle szeparatista törekvésekhez vezetett, s szembefordította az erdélyi románokat a magyar szabadságharccal. A fellázadt románok brutális vérengzéseket rendeztek a magyar lakosok között.